A válasz egyértelmű: nem. Ezzel tulajdonképp rövidre is zárhatnánk a problematikát…

További olvasás helyett induljunk inkább kutyázni a szabadba. Ennél jobb és hatékonyabb recept úgysincs a kutyánkkal való bizalmi kapcsolat kiépítésére, a vele való közös kikapcsolódásra, kutyusunk tanítására és lemozgatására. (Zárójeles gondolat: ugye ha ezek stimmelnek, mi szükség varázsmódszerekre?) Mégis, rengeteg kutyás könyvet látni az áruházak könyvespolcán, nem beszélve az interneten fellelhető anyagokról és hirdetésekről, amelyek pontosan a nem létező csodát beígérve igyekeznek eladni magukat. Kereslet pedig van rájuk. No de miért?

Mert az éppen zajló instant-korban gyorsan, beletett munka nélkül, lehetőleg látványosan megjelenő eredményeket szeretne mutatni sajnos sok ember. A kutyája kapcsán is. Itt felvetül egy újabb fontos kérdés: kinek? Magának? A szomszédnak? Egy közösségi csoport tagjainak, akik mellesleg nem fizetik a kutyus etetését, állatorvosi számláját, taníttatását, ellenben kéretlenül osztogatnak ilyen-olyan tanácsokat és minősítenek? Nem kellene ebből (is) versengést szítani! 

Nézzünk konkrét példákat. Családhoz kerül egy pöttöm kölyökkutya, aki sebesre karmolja, csámcsogja az ember kezét a játék hevében. Egy darabig ráhagyják. Aztán átjön játszani szomszéd Pistike, akit meglátva ugyanígy örömködik a szőrmók. Pistike megijed, pityeregve szalad haza anyához csócsált kis kezét mutogatva. Anya felháborodva teremti le a gazdákat, joggal követelve, neveljék meg kedvencük! A család megszeppen. Trénert hívnak. Masszív elképzelésük van: látogasson el hozzájuk a szakember, mutasson egy technikát, 60 perc múlva menjen haza, a kutya meg varázsütésre hagyjon fel a kutyálkodással.  Belátható, 60 perc munka nem fogja megváltoztatni a több hónapja rögzült viselkedést. Aminek intenzitása, megjelenési gyakorisága függ sok más tényezőtől. Mondjuk unalom kontra színes szocializációs programok a kutyának, sok séta kontra kimozgatatlanság; ide sorolható még a kutya idegrendszeri típusa, karakterének felépülése, korábbi élményei a családtagokkal és az alomban, hogy csak néhányat említsünk. Ennyi idő mindössze arra elég (optimális esetben), tudassuk a kutyával, új elvárásunk van felé, nevezetesen legyen tabu számára az emberi kéz. Ne vegye a szájába, pláne ne rágja meg tűhegyes fogaival, ne kapjon játékból sem gazdái keze felé. Hogy ez mennyire rögzül a kutyában, mennyire tartja be hosszútávon, kikkel szemben tartja be a családtagok közül, az függ attól, a családtagok mennyire fogadják meg és alkalmazzák hosszútávon a kapott tanácsokat, mennyire képesek és milyen technikákkal vezetőként épülni a kutya előtt, mennyi időt, energiát fektetnek bele a kutyus nevelésébe. A kutyák már csak időigényes kis lények. Ahogyan számunkra a párkapcsolati, családi egyensúly kialakítása és megtartása, a munkában való kiteljesedés is időigényes, energiaigényes folyamat. Meddig? Ameddig tart... További gondolatindítóként: a vakvezető kutyákat, a rendőrség által különböző szolgálati területeken alkalmazott kutyákat éveken át képzik, tanítják. Utána pedig nyugdíjazásukig, azaz újabb hosszú éveken át tartják szinten a tanultakat napi, heti gyakorlással, éles helyzetekben való teljesítéssel. Tömören: a munkakutya és a családi kutya sem születik tökéletes, kifogástalan viselkedésű mintakutyulinak. Családtagjai, gazdái, gondozói számára válhat azzá, ha megfelelően foglalkoznak vele élete végéig. Ez pedig értelemszerűen nem pár hét fellángoló lelkesedéssel végzett, majd hosszú hónapokra sutba vágott munkáját jelenti.

Kardinális pont, hogy sokan azt gondolják: nem szeretnének vezetőjévé válni kutyájuknak. Holott pont ez lenne az egyik csodarecept! Fenti elképzelés persze nem feltétlenül ered felelőtlen hozzáállásból. Emberi világunkban ugyanis túlontúl sok negatív érzés, élmény kapcsolódik a vezetés jelenségéhez. Agresszió, kényszer, megfélemlítés, autokrácia, kiabálás, fájdalom. A gazdik java része nem akar üvöltözni kutyájával, nem akar neki fájdalmat okozni, nem a megfélemlítés eszközével szeretne engedelmességet kicsikarni tőle. Ez teljesen érthető. Hovatovább ez lenne az egészséges hozzáállás társállatunkhoz! Pár ténnyel azonban érdemes számolni: 

1.  Az állatvilágban az agressziónak funkciója van. Az állat számára értékes források, például élelem, búvóhely, személyes tér megszerzése és megtartása.  Ezek az állat fennmaradásához, biztonság-érzetének meglétéhez szükségesek. Nem mindegy természetesen ezek mértéke. (Itt nyilvánvalóan a faj egyedeinek egymás között mutatott agressziójáról beszélünk.) Na most, emberi, urbánus közegben az életben maradáshoz tartozik az is: ne üsse el a kutyát az autó, mert úttestre vetődik egy kigurult labda vagy a túloldalon flangáló sündisznó után. Amennyiben a kutyust nemrég megtanították jutalomfalattal, saját elhatározásából leülni egy zárt helyen, viszonylag ingerszegény környezetben (ahol nem zavarta őt a tanulásban másik állat, elhaladó jármű, utcára dobált étel szaga), tehát nem régóta gyakorolja tudományát, úgy képes az ül vezényszóra leülni, netán mindeközben még gazdijára is sandít. Azonban ha tudása nem mélyen rögzült, ha a helyben maradást, az ülést és a szemkontakt tartását nem hónapok, évek óta gyakorolja, teljesíti hibátlanul, úgy nem várható el tőle, pláne nem izgatottsága esetén, hogy a gyakorlatban megbízhatóan alkalmazza is azt. Magyarán: hiába tanítunk meg valamit a kutyának, ha nem tartjuk szinten megszerzett tudását. Esetünkben varázsmódszer a milliószor elkövetett gyakorlás! Mondani sem kell, nem megkövezendő az a gazdi, aki felismeri említett helyzet baleset-veszélyét, így nem kezd el zsebében jutalomfalat után turkálni, hanem szeme sarkából észrevéve a villámsebességgel közeledő autót, tizedmásodperc alatt lélekszakadva lenyomja kutyusának popóját a járdára. Ne adj’ isten ránt egy aprót a pórázzal, ezzel mentve meg életét. Ez erőszak volt, agresszió, kényszer? Annyiban igen, kényszer, hogy nem a kiskutya saját elhatározása volt a gyors leülés. Fizikai fölényünkkel értük el ezt. Kényszer volt abból a szemszögből is, hogy ha a gazdi kiadta az ül vezényszót és ebezete ezt figyelmen kívül hagyva továbbra is úttestre akarta magát navigálni, ebben meg lett akadályozva. És bizony kényszert alkalmazunk akkor is, mikor gyerekünk kezét fogjuk meg ugyanebből a megfontolásból és bömböl, hisztizik, toporzékol a gyerkőc, mert nem mehet a labda után, nem az ő akarata érvényesül. Vagy mikor határozottabban fogjuk meg kis emberpalántánk kezét a konnektor felé nyúlkáláskor. Konklúzió? Józan paraszti ésszel érdemes mértéket és helyzetet meghatározni és megvizsgálni. A póráz nem rángatásra való, de olykor megtörténik a vele kivitelezett korrekció. Nem a feneke földbe passzírozásával tanítom ülni a kutyát, ám indokolt esetben, a fájdalomokozás elkerülésére odafigyelve létjogosultsága lehet a mozdulatnak. Mindez egyértelműen nem egyenlő a kutya ész nélküli pórázon vontatásával, sem a szándékos fájdalomokozással.

2. Kevesen tudják, hogy az állatvilágban gyakorta nem a legnagyobb vagy a legerősebb példány a vezérállat. Ellenben a legnyugodtabb és a legokosabb több fajnál betölti ezt a pozíciót. Ennek tudatában vessünk egy pillantást a kutyájával kiabáló emberre. Mikor kiabálunk mi emberek? Ha dühösek vagyunk. Mikor vagyunk dühösek? Ha tehetetlennek érezzük magunkat, vagy ha úgy érezzük, elveszítettük a kontrollt dolgaink fölött. Ekkor idegesek vagyunk, majd’ szétdurran az agyunk. Ez semmiképpen nem egy stabil vezetői minőség és ezt kutyánk is tudja. A vérbe jutó adrenalin hatására ráadásul megnövekszik pulzusszámunk, verejtékezni kezdünk. A keletkező vegyületek pedig nyitott könyvet jelentenek a kutyák kiváló orrának, kiszagolják őket. Ezért nem lehet titkolni a kutyák előtt lelkiállapotunkat, sem mentális erőnket vagy annak hiányát. A kutyák pontosan tudják, kik vagyunk. Összegezve a jó vezető semmi szín alatt nem agresszor, nem egy hangoskodó, hatásvadász, erő-fitogtató figura, sokkal inkább csöndes, empatikus, nyugodt, egyben határozott személy. Vezetni a kutyát azt jelenti: segítünk eligazodni neki a mi ember-alapú, emberi szabályokkal átszőtt világunkban. Ezt pedig ugyan miféle csodarecept és varázsmódszer tehetné meg helyettünk? Semmilyen tréner nem fogja a MI bizalmi kapcsolatunkat kiépíteni kutyánkkal.

3. Még valami. Manapság kezd (újra?) köztudatba szivárogni: a „gyeplőt a lovak közé” nevelési elv kizárólagos alkalmazása sok baj forrása lehet. Miért örvend mégis ezzel párhuzamban népszerűségnek? Mert a dolgok könnyebbik végének a megfogását jelenti. Nincs konfrontáció, nincs figyelem-fókuszáltság se összpontosítás, valami majd lesz... Sokan hidegrázást kapnak a szabály, a határ, a fegyelmezettség szótól. Mert az idejét múlt, poroszos, legkevésbé trendi… Ha a házhoz érkező kutyatréner száját elhagyják fent nevezett szavak, máris mord szempárok pislognak rá vissza. Mindeközben mi magunk is szabályok, határvonalak mentén működtetjük hétköznapjaink. Végtére mikuláscsomag jár, ha rossz helyre parkolunk, a KRESZ bonyolult szabályrendszeréről már nem is beszélve. Egy munkahelyen mi ugyanúgy hierarchikus rendszer alapján vagyunk meghatározva, mint mások. Kirúgnak, ha tiszteletlenül viselkedünk főnökünkkel, ügyfeleinkkel, magánvállalkozás esetén munkafegyelem, időgazdálkodási fegyelem nélkül csődbe megyünk. És mindeközben hány embert ismerünk, aki kutyusának mindent megenged anélkül, hogy segítene neki eligazodni ebben a furcsa, néha számunkra is érthetetlen emberi világban?

Csodarecept, varázsmódszer a kutyanevelésben? Létezik, nem is egy. Itt bújnak meg a sorok között.

Forrás: kutyabarathelyek.hu